Miért bukik el egy módszer validáció, miközben minden paraméter „helyes”?

A kioldódás vizsgálat módszer-validációjának egyik legfrusztrálóbb tapasztalata, amikor minden előírt paraméter dokumentáltan megfelel, a mérés mégsem reprodukálható. A fordulatszám helyes, a közeg megfelelő, a hőmérséklet kontrollált, az analitikai módszer validált – az eredmények mégis szórnak, trendet mutatnak vagy pozíciófüggők.

Ilyenkor gyakran elhangzik a mondat: „pedig minden rendben van”. A probléma éppen az, hogy a klasszikus megközelítés szerint „minden” rendben van – a valóságban azonban nem minden releváns paraméter szerepel a validációs keretben.

A validációs vakfolt

A hagyományos módszer-validáció elsősorban kémiai és analitikai változókra fókuszál: specificitás, linearitás, pontosság, precizitás. Ezek elengedhetetlenek, de a kioldódás vizsgálat esetén nem elegendőek.

Az USP modern szemlélete egyre hangsúlyosabban kezeli azt a tényt, hogy a kioldódás nem pusztán analitikai mérés, hanem fizikailag determinált folyamat. Ha a fizikai rendszer nincs teljes egészében kontroll alatt, a kémiai validáció önmagában nem tud stabil eredményt garantálni.

Ez a validációs vakfolt: a módszer „papíron” helyes, a fizikai valóságban azonban aluldefiniált.

A fordulatszám illúziója

A validációk egyik leggyakoribb támpontja a fordulatszám. Ha az rpm megfelelő, azt feltételezzük, hogy a hidrodinamika is az. Ez azonban téves következtetés.

Az azonos fordulatszám:

• nem garantál azonos áramlási mezőt,
• nem zárja ki a pozíciófüggő eltéréseket,
• nem veszi figyelembe az edény–lapát–tengely rendszer mikroszkopikus különbségeit.

A validáció elbukhat úgy is, hogy minden mérés „helyes rpm-en” történt – mert a fordulatszám nem a hidrodinamika mérőszáma, csupán annak egyik bemeneti paramétere.

Mechanikai megfelelőség ≠ hidrodinamikai megfelelőség

A mechanikai ellenőrzések megléte sokszor hamis biztonságérzetet ad. A tengely, a lapát és az edény geometriai megfelelősége szükséges, de nem elégséges feltétel.

Kis mértékű excentricitás, lapátmagasság-eltérés vagy edényprofil-különbség önmagában még „beleférhet” a specifikációba, de együttesen már érdemi hidrodinamikai aszimmetriát okozhat. A validációs mérés ilyenkor nem azért szór, mert a módszer rossz, hanem mert a rendszer fizikailag nem ekvivalens önmagával.

Anyag és felület mint rejtett változó

A lapát és más érintkező alkatrészek anyaga gyakran nem része a validációs gondolkodásnak. Pedig a bevonatos és a speciális rozsdamentes acél lapátok eltérő felületi tulajdonságai más-más áramlási karaktert hoznak létre.

A bevonatok öregedése, mikrosérülései vagy tisztításból eredő változásai olyan szisztematikus eltéréseket okozhatnak, amelyek validáció közben még nem, rutinmérés során viszont már megjelennek. Ilyenkor a validáció formálisan sikeres volt, de a módszer hosszú távon instabillá válik.

Mintavétel: a legkésőbb észrevett hiba

A mintavétel gyakran „rutinlépésként” szerepel a módszerben, miközben a mintavételi pont az egyik legérzékenyebb eleme a kioldódás vizsgálatnak. Ha a mintavételi pozíció minimálisan eltér, vagy nem reprodukálható módon stabil, az eredmények szisztematikusan torzulhatnak.

A validáció ilyenkor nem azért bukik el, mert a mintavétel rossz, hanem mert nem volt a validáció tárgya.

Mikor bukik el valójában a validáció?

Paradox módon a validáció gyakran nem ott bukik el, ahol észrevesszük. A kudarc nem a méréseknél, hanem korábban történik: akkor, amikor a fizikai rendszer nincs egyértelműen definiálva és kontrollálva.

A validáció sikertelensége ilyenkor nem hiba, hanem jelzés. A rendszer azt mutatja meg, hogy a módszer többváltozós, és a „helyes paraméterek” listája nem teljes.

Záró gondolat

A kérdés tehát nem az, hogy betartottuk-e az előírásokat, hanem az, hogy valóban ugyanazt a fizikai kísérletet hajtottuk-e végre minden egyes mérésnél.

A kioldódás vizsgálat validációja akkor válik robusztussá, amikor nemcsak a számokat, hanem a mögöttük álló fizikai rendszert is validáljuk. Addig a módszer lehet formálisan helyes – és mégis újra és újra elbukhat.